A színek születése

Pataki Edit: A színek születése

Valamikor, az idők kezdetén csak a fekete és a fehér szín létezett. Fekete szövetkezett az éjszakával, és uralni akarta a világot, meg akarta semmisíteni ellenfelét. Kiterjesztette hatalmát a földkerekségre, és a nap huszonnégy órájában terjeszkedni próbált, nem érte be a felével, amennyi eredetileg jutott neki.

Fehér a nappalt hívta segítségül, de örök rettegésben és reszketésben élt, hogy alul marad Feketével folytatott küzdelmében. Állandó torzsalkodásaik, csatározásaik már a világmindenség békéjét is veszélyeztették.

Fehér sírva fakadt, mikor úgy érezte, elpusztul ebben az aránytalan, értelmetlen küzdelemben. Napsugár, aki maga is vakítóan fehér volt, mint a patyolattisztaság, megsimogatta párja sápadt arcát, egyenként lecsókolgatta róla a tehetetlenség forró könnyeit.

Lássatok csodát! Amikor Napsugár simogatása, vigasztaló csókja találkozott Fehér vigasztalhatatlan könnyeivel, megszülettek gyermekeik: Vörös, Narancs, Sárga, Zöld, Kék és Ibolya. Szikrázó színekben kezdett pompázni az Univerzum. Csodálatos gyermekeik láttán Fehér most már örömében ontotta könnyeit, és Napsugár dédelgetően lecsókolta róla az örömkönnyeket is. Ahogy a cseppek körben lehullottak, úgy lett egyre gazdagabb, a szivárvány minden színében pompázó a világ.

Vörös lett a bronz, a rubin, a rozsda, a vér, a bor, a láng, a hagyma, a cékla, a répa, a virágok egy része, például a rózsa, a tulipán, a tűzliliom, az alkonyi ég alja, a korall, a rák, de még ravaszdi róka bundája is. Pirosra változott az érett földieper, a málna, a cseresznye, a meggy, az alma, a görögdinnye belseje, a tulipán, a bazsarózsa, a paprika, a paradicsom, lángolóan pirosra a pipacs színe.

 


Narancsszínű lett az egyik legfinomabb déligyümölcs és maga a fény.

Sárgává vált a citrom, a barack, az egyikfajta dinnye, a kikerics, a kankalin, az őszi erdő lombsátora, az aratásra váró érett gabonatábla, a szalma, a foszfor, a kén, a réz, a viasz, az arany, a homok, a sivatag.

Ettől kezdve nyáron zöld színben pompázott a természet: zöld lett a fű, a sóska, a spenót, a saláta, a borsó, a bab, a petrezselyem. De zöld ám a moha, a mező, a rét, a gyep, a liget, az erdő, a kert, a határ, a vetés, a lucerna, a palánták meg a fák és bokrok leveleinek többsége, a lombkorona, a fenyő, a ciprus, a citrus, a cédrus, az oázis a sivatagban.

Kék színben kezdett pompázni a búzavirág, a levendula, a szarkaláb, az encián, az eper, a szeder, a szilva, a szőlő, a tó, a forrás, az ér, a csermely, a patak, a folyó, a tenger, az óceán, az ég, a távolság és a messzeség.

Ibolyaszínű lett a világ egyik legkisebb, legszerényebb, de legillatosabb virágja, sőt a viola, az orgona, a mályva is.

Ahogy ezt Fekete észrevette, hatalmas ellentámadásba lendült. Nappalra is bebiztosította magának a csóka, a holló, a varjú, a szén, a szurok, a korom, a mocsok, a sár színét, de az antracitét is.

Fehér sem hagyta magát, ő a hó fehérségével, a fény világosságával képes győzni az éjszaka feketeségében.

 

Fehér gyermekei egységes táborként álltak anyjuk mellé. Változatosságuk miatt gazdagnak és legyőzhetetlennek érzik magukat. Sokat játszadoztak és keveredtek egymással, így a legvilágosabbtól a legsötétebbig minden színnek tengernyi árnyalata született meg. Ám hamarosan új színek is napvilágot láttak. Az ekrü, a bézs, a krémszín, a mustár, az ezüst, a platina, az opál, a bodza, a barackvirágszín, a rózsaszín, a ciklámen, a bíbor, a cinóber, a bordó, a vanília, az okker csintalan versengésben született meg. Az oliva, a menta, a smaragd, a khaki, az azúr, a lazúr, az encián, az indigó, a türkiz, a drapp, a szürke is azért keletkezett, hogy a világot gazdagítsa. A barna a mogyoró, a gesztenye, a csokoládé, a kávé színe is lett. De festő legyen a talpán, aki valamennyit ismeri, és ki is tudja keverni palettáján, ami a természetben – Fekete minden mesterkedése ellenére – magától, természetesen létezik.

 

Ám ő nem akarja vesztesnek érezni magát, ezért a késő őszi, a téli és a kora tavaszi napok nagy részét megszállva tartja. Mégis úgy tűnik, a nyári küzdelem véglegesen Fehér és gyermekei, unokái javára dőlt el, és havas teleken ott él Fehér szépsége a téli éjszakákban is.

Mese a három fenyőfáról

Három fenyőfa állt a dombtetőn.
A legnagyobb fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról-napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban, igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
-Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő- sóhajtotta a kicsike fa.


Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett:
-Bárcsak eljönne értem a Télapó, és elvinne karácsonyfának !-sóhajtotta a Legnagyobb fenyő.
-Bárcsak engem vinne!-mondta a Kisebbik fenyő
-Bárcsak engem választana!- kívánta a Harmadik fácska.


Egy napon, fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
-Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt?-szólította meg félénken a kismadár a fát.
-Nem lehet !-mondta a Legnagyobb fenyő-Nem lehet madár az ágaim között, mert éppen karácsonyfának készülök.
-Pedig úgy fázom- panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált, a Kisebbik fenyőhöz.
-Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között?-kérdezte.
-Nem!- felelte a Kisebbik fenyő- Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik fácskához.
-Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között?- kérdezte.
-Hogyne maradhatnál kismadár- felelte a Harmadik fácska- Bújj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt.


Hosszú idő múlva a Harmadik fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon.
Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő elött is, de amikor a Harmadik fácska elé értek, elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállt az utasa.
-Télapó vagyok- mondta- Karácsonyfát keresek, egy nagyon kedves, kicsi gyermek számára....
-Vigyél engem !-kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
-Engem vigyél !-ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik fácska azonban meg sem szólalt.
-Te nem szeretnél eljönni?- kérdezte a Télapó.
-Dehogynem! Nagyon szeretnék- felelte a Harmadik fácska- De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
-Kicsike fa- mondta a Télapó- te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt.
Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük.


És a kicsi szánkó, ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon.

(forr.: net)

Karácsonyi vándor

Semmi sem lehet olyan tökéletes, mint a karácsony este. Ez az egyetlen nap az évben, amire mindannyian készülünk, lesve egymás titkos kívánságát, mert az örömszerzés is a szeretet lényege.


Hajnalban hófehér pelyhecskék örvendeztettek meg minket. Nem sokkal utána már befedte a tiszta hó az utcákat, tereket, háztetőket, fákat. Még a fenyők is felöltötték magukra a tél csodáját.
Már a fenyőfát egyedül feldíszítettem. Nehezen ment a tartóba való becsavarása, de szerencsére egyenesen állt, mint a cövek.
A férjemet reggel elhívták a munkahelyére, még egy sürgős dolog volt, amit el kellett intéznie. A gyerekek a szobájukban számítógépeztek, nem lehetett onnan kirobbantani őket.
Ismét egyedül! - sóhajtottam, s erőtlenül indultam a konyhába elkészíteni az ünnepi vacsorát. Magányosnak éreztem magamat. Emlékeztem gyermekkori karácsonyaimra, amikor szüleim a legnagyobb titokban készültek vilia estére, mi gyerekek az udvarról lestük a szobánkat, vajon jár-e már Jézuska, izgalommal készültünk az ajándékozásra. A karácsony előtti várakozás hosszú hónapokig tartott, volt időnk felkészülni rá, s az utolsó nap ment általában leglassabban, messzinek tűnt az este.
Szomorúan gondoltam arra, hogy a Danit egyáltalán nem érdekli az ünnep, Tina meg sem hallgatja, amikor néha a szeretet fontosságáról kezdek el beszélni neki. Igen, a szeretetről nem prédikálni kell, ezzel tisztában voltam, hanem figyelmességben, törődésben, gondoskodásban nyilvánul meg elsősorban, no meg az ölelés biztonságában. Már ők ezt is elhárították maguktól, nem tudni, miért. Gondolkoztam, mit rontottam el.



Kinéztem a konyha ablakon és megláttam egy idegen férfit hátizsákkal. Felkeltette a kíváncsiságomat.
- Vajon ki lehet és miért jár egyedül karácsony előestéjén, hová tart ebben a sötétben?
Akkor elindult a házunk felé, hallottam a határozott kopogást. Kimentem ajtót nyitni és szembe nézett velem egy tiszta, boldog kék szempár.
- Elnézést kérek - szólt szelíd hangon -, csak egy pohár vizet szeretnék kérni Öntől.
- Fáradjon beljebb! - invitáltam be a hívatlan vendéget törölgetve közben kezeimet a kötényemben.
- Hová tart ilyen hidegben egyedül?
És mesélni kezdett:
- Tudja asszonyom, nincsen senkim a világon, sem házam, sem autóm. Egyedül járom az országokat, gyönyörködöm a természet minden csodájában. Vannak olyanok a földön, akiknek nincsen igazi hazájuk, mert a haza ott van, ahol a szeretet lakozik, ahová a szívünk köt minket.
Odaadtam neki a pohár vizet és mérhetetlen nyugalom árasztotta el testemet, elfelejtkeztem a gyerekek közömbösségéről is. Ekkor megérkezett a férjem, a két férfi bemutatkozott egymásnak, s mintha mindig ismerték volna egymást, jó barátként folytatták a velem megkezdett beszélgetést. Közben leültettük, megengedtük, hogy kissé rendbe is szedje magát.
Folytattam a konyhai munkámat. Dénes és az ismeretlen nagyon jól megértették egymást, minden témában egy véleményen voltak. Dani és Tina kíváncsian csatlakozott a két férfihez. Megbeszélték az iskolai dolgokat, a számítógépes szokásaikat, s érdekes módon, amikor a szeretetre terelődött a szó, elmondták véleményüket, mit tartanak róla, mit jelent nekik ez a szó valójában. Úgy éreztem, a békesség költözött a családba, a megértés átvette fontos szerepét az egymásra való odafigyeléssel együtt. Jól tudtam, hogy így kellene élni az év minden napján, hogy naponta érezzük a szeretet csodáját egymással és minden hozzánk hasonló emberrel.



Asztalhoz invitáltam a családot az ünnepi ruhák felöltése után. A karácsonyi vándor szíve áhitatos rendet sugárzott. Elfogyasztottuk az ünnepi vacsorát és a desszertet, majd a szoba ajtajában énekeltük A zöld fenyőfán kigyúltak a gyertyák kezdetű ének mellett az összes általunk ismert szép szeretet-dalt. A gyerekek szemében könny csillogott, férjem meghatottan állt mellettem és átadtuk egymásnak a meglepetés ajándékainkat. Hosszan öleltük egymást a csillogó fenyőfa alatt.
A vándor nem tartott velünk, nem is tudtam hirtelen, mit is adhatnék neki ajándékba, olyat, ami szívből jön, ami egyedi és felejthetetlen, aminek igazán örülne. Ekkor kiszaladtam a konyhába, hogy készítsek neki elemózsiát, s megkérjem, töltse nálunk a karácsony éjszakát, de már hűlt helyét találtam.
Gyorsan összepakoltam egy csomagot, kiszaladtam az utcára, egy darabig követtem léptei nyomát a hóban a sarki fenyőig, s ott vége volt. Mintha a föld nyelte volna el. Ekkor értettem meg, hogy a karácsony vándora volt az igazi ajándékunk.

(KOHUT Katalin írása- forrás: a netről)


A farkas és a rózsa

Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszer csak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa. A farkas vette észre először. "Milyen szép!" - gondolta - "Milyen kecses!"

Aztán lassan a többi állat is felfedezte.

- Milyen egyszerű! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség!

- Közönséges! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki?

"Mind ilyenek vagytok." - gondolta a farkas a fák közül - "Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót."

A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.

- Ez meg micsoda? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt.

- Csúnya! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.

A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. "Hát nem látjátok, hogy fáj neki?" - gondolta a farkas - "Miért kell bántani?"

 

- Nem szeretem a virágot! - dörmögte a medve - Tépjük ki!

Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.

- Nézzétek! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt!

- Szóval még veszélyes is! - jegyezte meg a róka - Ki kell irtani!

A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a
földbe taposta. A többiek megtapsolták.

A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. "Elpusztították, csak azért, mert más  mint ők !" Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele. Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette. „Isten veled, kis virág! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál.”


Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett. Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró
gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a
virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében: életében
először, sírni kezdett.

 


Öregkor

 

Sok dolgozó, aktív ember mást sem emleget, mint azt, hogy milyen jó is lesz akkor, ha nyugdíjba megy, kipiheni az élet  minden fáradtságát. Majd jön a hőn áhított öregkor.

Érdekes, hogy majdnem mindenki annyira várja azt a napot, amikor vége a munkás életnek. Valóban boldog aranykor következik, ha ezt az új életet megtervezi és megszervezi. Kell hozzá a jó családi légkör, és sok tennivaló. Annyi, hogy el tudja mondani: többet dolgozom, mint aktív koromban. Ott vannak az unokák, a kert, a bevásárlás. Még így is elkeseríti időnként a tudat, hogy már leírták.  Ezt a várható békés öregkort, ha nincs tökéletes környezet és egész napot kitöltő tevékenység, megzavarja a magány. Feltétlenül hiányzik a régi élet, a régi cimborák, a munkahelyen érő sok élmény. Nagyon sokszor fenyegeti az öregembert a depresszió. Sokan nem ismernek rá a régi vidám emberre.

Elég jó szívvel ránézni egy öregemberre, meghatódottság vesz erőt rajtunk. Kiszolgált, beteges, rokkant szervezet. Ki volt ő valamikor, és mi lett belőle? Retteg, ha a jövőre gondol. Hozzátartozói, ápolói hogy fognak vele bánni?

Akinek szíve van, belegondol az öregember sorsába: mit érez, miért aggódik?

Akinek szíve van, belegondol az öregember sorsába. Együtt érez vele. Még annál inkább így van ez, ha eszébe jut, hogy egyszer ő is megöregszik.

A legtöbb öreg nem henyélésben, dorbézolásban ment tönkre, hanem megfeszített, komoly munkában. Becsületes múltjuk miatt nagyon is becsülnünk, tisztelnünk kell az öregeket. És a sok-sok tapasztalat miatt is hallgatni kell őket, amit nem csak az iskolapadban, hanem az életben tanultak. (forrás: idősek imafüzete)

„AZ IDŐS EMBEREK NEKÜNK FOGYASZTOTTÁK EL AZ ÉLETET.”

Te adj erőt, hogy bízni tudjak,

ha megbántanak, ne zokogjak.

Te add meg, hogy eltűrjenek,

hogy hibáimmal is szeressenek.

Te erősítsd meg erőtlenségem,

hogy hősként vigyem a keresztem.

Te légy árvaságom erős támasza,

tudom, Te vagy a gyengék gyámola.

Te őrizd meg gyengülő eszem,

hogy életem nagy teher ne legyen.

Ó, adj azoknak szeretetet,

akiknek én adtam életet.

Legyen szívükben jóság, irgalom,

öregségemet értő szánalom.

Áldd, őrizd őket édes Jézusom,

hogy találkozzunk nálad egykoron.

Vezess, erősíts, oltalmazz,

a végső órámon irgalmazz!

 

A segítés (nem csak öregeken) tízparancsolata

Igazán segíteni csak szeretetből lehet.

Kétszer segít, aki gyorsan segít.

A bajba jutottat sohase alázd meg: érezze, hogy örömmel segítesz.

Úgy segíts, hogy a rászoruló saját magán is segíthessen. Vezesd rá az öntevékeny segítésre.

Ne alamizsnát adj, hanem igyekezz a bajt gyökerében orvosolni.

A bajba jutott nem eset, hanem személy. Vedd emberszámba, törődj vele, szánj rá időt, türelmet, őszinte érdeklődést.

Vedd elejét a visszaéléseknek. Járj utána a fontosabb ügyeknek.

Kínos pontossággal számolj el minden fillérről, és köszönj meg minden adományt.

A segítés nem monopólium, de nem is konkurencia. Segíts annak, aki segíteni akar.

Ne várj hálát. Ne sértődj meg. Ne légy kicsinyes. Imádkozz azokért, akiket Isten a szeretetedre bízott.

„Az öregségben nem az a legrosszabb, hogy megérjük, hanem hogy legbelül fiatalok maradunk.’

Az öregkor higgyétek el, kellemes dolog. Igaz, hogy szép finoman letaszítanak a színpadról, de aztán kapsz egy kényelmes helyet az első sorban, mint néző. (Konfuciusz)

"A múlt nem a tied, csak az utána vonuló árnyék. A jövő nem a tied, csak az elébed vetődő sugara. Az óra a tied. Csupán az óra, amelyben élsz. Ne siess ki belőle."
/Gárdonyi Géza/

Te sosem fogsz megöregedni.

Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött,

ennyi lesz, semmi több, és te attól még szebb leszel.

Öreg csak az, aki már nem érez semmit.

-         Erich Maria Remarque

 

Múlnak az évek, jönnek a gondok,
Talán ráncosabb már a homlok.
De úgy érzed, a lélek még fiatal, s bohó,
Az ember azonban nem lehet mindig mohó.
Változunk. Ahogy a nappal is éjbe vált egyszer,
Vagy ahogy a Föld megfordul ezerszer.
És hidd el, mégis ugyanazok maradunk legbelül,
A lélekben dúló vihar is egyszer elül.
De sebezhetőek vagyunk. Sérülékenyek és érzők,
Sokszor a velük történteket is csak kívülről nézők.
Átélünk, túlélünk és megélünk dolgokat,
S közben kompromisszumokat kötünk, túl sokat.
És mégis élvezzük az ÉLETET, magát,
Megnyerjük a reménytelennek tűnő csatát.
Meggyőzzük azt, akiről azt hittük, nem lehet,
Az ember úgy érzi, többet már nem tehet.
Múlnak az évek, tűnnek a gondok,
S Ha barátaid, s szeretteid most veled vannak,
Megbocsáthatsz minden hibát magadnak..!
Simábbnak tűnik már a homlok.

Szeressétek az öregeket!

Nagyon szépen kérlek Benneteket:

Szeressétek az Öregeket.

A reszkető kezű ősz apákat,

A ráncos és eres kezeket,

Az elszürkült, sápadt szemeket,

Én nagyon szépen kérlek titeket:

Szeressétek az öregeket!

 

Simogassátok meg a deres fejeket,

Csókoljátok meg a ráncos kezeket,

Öleljétek meg az öregeket.

Adjatok nekik szeretetet…

Szenvedtek ők már eleget!

A vígasztalójuk legyetek.

Én nagyon szépen kérlek titeket:

Szeressétek az öregeket!

 

Ne tegyétek őket szűk odúkba.

Ne zárjátok őket otthonokba.

Hallgassátok meg panaszukat,

Enyhítsétek meg a bánatukat.

Legyen hozzájuk szép szavatok,

Legyen számukra mosolyotok.

Én nagyon szépen kérlek titeket:

Szeressétek az öregeket!

 

Ők is küzdöttek értetek,

Amíg fölnevelkedtetek.

Fáradtak ők is eleget,

Hogy ti módosabbak legyetek.

Ők is elfogadtak titeket,

Mikor az Isten közéjük ültetett,

Azért én kérlek titeket:

Szeressétek az öregeket!

 

S ha majd az örök Szeretet

Elhívja őket közületek,

Ti foglaljátok el a helyüket,

Mert ti lesztek majd az öregek.

S mindazt, amit nekik tettetek,

Azt adják nektek a gyerekek.

Azért előre intelek titeket:

Szeressétek az öregeket!

 

AZ IDŐ (2)

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: A Vidámság,
a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések
tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették
hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig
maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott. A
Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Ő megkérdezte:
-Gazdagság, el tudnál vinni magaddal? -Nem, nem tudlak! A hajómon sok
aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra! Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
-Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
-Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség,- itt minden
tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
-Bánat, kérlek, vigyél el magaddal! -Oh, Szeretet - mondta a Bánat - én
olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog
volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
-Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan
boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
-Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
-Az IDŐ volt, mondta a Tudás.
-Az IDŐ?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ? A Tudás
válaszolt:
-"Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!"

 

Az IDŐ (1)

AZ IDŐ URA-

MÁRCIUS 21. a tavasz első napja.

A mai hivatalos időszámítás alapját az egész világon a keresztény időszámítás  képezi, attól függetlenül, hogy bizonyos  kultúrák és vallások megtartották a saját időszámításukat. A mai időmérés folyamatosan alakult ki.  Az európai  népek többségénél a hónapok nevei a római elnevezések alapján történt.

A keresztény naptár utolsó nagy reformátora XIII.Gergely pápa volt, aki módosította a Juliánusz-naptárt. A Gergely naptár a trópusi időjáráshoz alkalmazkodva először is március 11-éről 21-ére tette a tavasz kezdetének dátumát.

A Julianusz naptár szerint minden ezer évben a naptár 8 nappal többet tartalmazott, és így késett a csillagászati időhöz képest. A Gergely-naptár ezt javította ki.

Az idő számítását Jézus Krisztus születéséhez kötjük. Akadnak azonban ellenzői is. Jellemző ez a francia forradalomra és a XX.sz. totalitárius rendszereire, akiknek az volt a meggyőződése, hogy ő az időnek az ura.  Mindent az értelem irányított. Úgy gondolta, hogy az értelemmel még a természetnek is urává válhat. A forradalom naptárát Napóleon törölte el, és visszatért a keresztény időszámításhoz.

Nietzsche rajongói sem jártak nagyobb sikerrel, ugyanígy a XX.sz. totalitárius rendszerek uralkodói sem. Mussolini és Sztálin is próbálkozott  megváltoztatni az időszámítást.

Az időszámításunk  nem tökéletes, s a keresztény naptár világosan emlékeztet minket arra a valóságra, hogy nem az ember az ura a térnek és az időnek.

Egy híres tudós (többek szerint Bertrand Russell) ismeretterjesztő előadást tartott a csillagászatról. Érzékletesen elmondta, hogyan kering a Föld a Nap körül, a Nap pedig a galaxisunkat alkotó hatalmas csillaghalmaz középpontja körül. Az előadás végén a hátsó sorban felállt egy apró, idős hölgy, és így szólt:

- Mit fecseg itt összevissza nekünk? A Föld a valóságban lapos, és egy óriási teknősbéka hátán nyugszik.
- No és mi tartja a teknősbékát? - mosolygott fölényesen a tudós.
- De okos maga, fiatalember, hű, de okos - válaszolt a néni. - Egyszerű: egy másik teknősbéka, azt megint egy másik, és így tovább.

Az idő az életed aranyérme. Egy darab van belőle, és csak rajtad múlik, hogyan költöd el. Vigyázz, nehogy más költse el helyetted. (Carl Sandburg)

Mindig panaszkodunk, hogy kevés az időnk, de úgy viselkedünk, mintha vég nélküli lenne. (Seneca)

„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” (Zsolt.90,12)

Te késlekedhetsz, de az idő nem fog! (B.Franklin)

Az időnek egyetlen oka van: minden nem történhet egyszerre.
Albert Einstein

Ostoba piktor az idő, mentől tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt.
Jókai Mór

Az ember élete két részből áll. Az elsőben reménylünk egy boldog jövőt, a másodikban bánkódunk elkövetett hibáink felett. E két időszak között alig marad egy percünk a csendes, boldog élvezetre.
Széchenyi István

A fiatalság nem életkor, inkább lelkiállapot: akaraterő, képzelőerő, heves érzelmek, a bátorság uralma a gyávaság fölött, amikor a kalandvágy legyőzi a kényelemszeretetet. Attól még nem öreg valaki, hogy megélt valahány évet. Öregedni annyi, mint lemondani az álmainkról. Az évek ráncossá teszik a bőrt, a lelkesedés hiánya pedig a lelket.
Radha Soami

Az idő (...)
túl lassú azoknak, akik várnak,
túl gyors azoknak, akik félnek,
túl hosszú azoknak, akik gyászolnak,
túl rövid azoknak, akik örvendnek.
Ám azoknak, akik szeretnek,
az idő nem számít.
Henry Van Dyke

 

Megváltásra várva: Zajácz Edina

Rügyet bont fáimon a sokadik tavasz,
elmúlnak az évek, csendesül a panasz.
Bevetettem földem, alig bírta karom,
kiszolgált sok évet, megszakadt a malom.

Verőfényes nyáron fegyelmezett lettem,
aranyló kalászon ezüst hajam lebben.
Szilaj csikótáncot nem jár már a lábam,
templomba készülök ünneplő ruhámban.

Érett alma alatt eresztetőm roggyan,
hűvös őszi reggel nagyfiam betoppan.
Hintaszékem ringat, langyosodik vérem,
kaput tár hamarost előttem az éden.

Elindulok lassan, térdig érő hóban,
felcsendül énekem, a megváltó szólam:
"Isten bárányára letészem bűnöm én..."
Nyílik majd síromon hófehér vadnövény.

 

Múló idő:  - Lupsánné Kovács Eta

Feledésbe hullnak
régi, rossz emlékek,
fátyol borul rájuk,
ha szállnak az évek;
mi karcos volt, fájó,
vagy mély nyomot hagyott,
lélekiszapot rá
a feledés rakott.

Kikönnyezte a szív
ha volt rajta szenny még,
ne maradjon bánat,
csak hó-tiszta emlék;
...múló idő mosta
tisztára a létet,
talán ezért hisszük
a tűnt időt szépnek.

RÓZSASZIRMOK

 

Leszállt az alkony s egy lenge szellő
Tündér rózsát hintett az égre,
Fülembe suttogott egy bús mesét,
S tova libbent a messzeségbe…

Egyszer régen, mikor még volt öröm,
Egy tündér élt nyíló rózsák között,
Alatta vígan csillogott a tó
S a zord szikla bíborba öltözött…

Ha jött az est, ott dalolt a szellő,
A bércen harsogott a vadpatak,
S a szellő halk suttogása mellett
Táncolt a köd, s ezüst holdsugarak…

Hanem egyszer, zúgó fergetegben
A Szélkirály orkán-csapatja jött,
És elragadva a tündérlányt
Eltűnt a sötét fellegek mögött…

Azóta mindig, mikor jön az est,
S bíborban úsznak a hegyoldalak,
A szellő halkan az égre szórja
A fonnyadt tündér-rózsa szirmokat…

Én is olyan bús szellő vagyok,
Verseim picinyke rózsaszirmok,
Mi őket most, hogy alkonyom leszállt,
Haloványkék végtelenbe szórok…

Wass Albert

A NAP SZÜLETÉSE

Sokáig csupán csillagok
lakták az égbolt magasát.
Pislákoló fényükben a világ
sokáig élt örök árnyékban,
ezüstszín gyászruhában.

A sötétségben ez idő tájt
nagyon egyedül vándorolt a föld.
Csupán kik egymás közelében laktak,
társalogtak egymással, közbe-közbe
félálomba merülve, vagy akár
az egész telet átaludva,
mély álomban és szomorú magányban.

A különféle állatok
alig ismerték egymást, és az ember
hallgatagon ült kunyhója előtt.
A felhők vaktában bolyongtak,
mint elszabadult bárkák a vízen,
s a madarak semmit se tudtak
a szárazföldek többi állatáról,
se a tengerben fürdőző halakról.

Hasonlóképpen a virágok se látták
egymás színét, egymás ruháját,
köznapi és ünnepi öltözékét.
A tavaszi és nyári záporok
nem tudták, hova hullnak,
és hasonlóan a hópelyhek,
a tél fehér gyönyörűsége
hamuesőként érkezett a földre,
és ott is szürke és sötét maradt.

Ekkor történt, hogy számos csillag
elhatározta, összefog,
hogy apró fényeik közös
nagy fényességet varázsoljanak.
El is indult vagy ezer csillag
egymás fele. Ezer irányból,
ezer úton ezernyi csillag
elindult a sötétség pereméről,
hogy az égbolt tátongó közepén
közös ragyogást alapítsanak.

Hosszú utat tettek az égbolt
elhagyatott fekete féltekén,
de végül is nagy boldogan
egymásba olvadt mind az ezer csillag,
gyönyörű és egyetlen fényességben.

Ezer csillagnak közös fészke:
így született meg a kerek nap,
az ég csodája, s vette kezdetét
a világosság első ünnepélye.



Ünnep volt ez, valódi ünnep!
A tenger hullámai most először
láthatták meg a tengerpartot,
e hosszú-hosszú kikötőt, hová
a tenger szakadatlanul
befut - akár egy végtelen hajóraj -
gyönggyel megrakott hullámaival.

Megkezdődött tehát az ünnepély,
az első nappal ünnepélye,
a világosság kerek, óriási
és eddig szem nem látta asztalánál.
Rendre érkeztek a vendégek.
Legelsőnek a levegő
szellős, fényes, földig érő palástban,
együtt az öreg égbolttal, aki
- ha lehet - még hatalmasabb
palástot hordott roppant vállán,
lába körül gondosan igazgatva
azúr színű, méltóságos redőit.

A harmadik felséges vendég
a tenger volt. Ezer hulláma,
akár egy sortűz, úgy dördült meg,
mikor mezítláb földre lépett,
ahogy a víz mindig is mezítláb jár,
legyen folyó vagy hóesés, eső
vagy akár tenger a neve.

Ki következett ezután?

Az erdő.
A nagy erdők és kecses ligetek.
A fák, zöldellő levélöltözékben,
rokon nyelven susogva a szelekkel,
az égbolttal s mindenfajta vizekkel.

Az ötödik vendég kisebb csoport.
De annál szebb. A virágok családja.
Merengő szemmel foglaltak helyet
a napvilág ünnepi asztalánál.
Valamennyien hallgatagok voltak,
de színük annál ékesebb.
Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek,
fejükkel sűrűn bólogatva hozzá.

A füveknek az asztalvég jutott,
de semmivel se kevesebb a fényből,
az általános vigasságból.

Aztán jöttek az állatok,
nagy rajokban a madarak,
a fürge ló, a hűséges kutya,
erős oroszlán, sárga tigris,
törékeny őz, darazsak fellege.
Ki tudná valamennyit fölsorolni!

Közben a nap, az ünnep ragyogása
a tetőpontra hágott. S ebben a
fényességben, bár utolsónak érkezett,
egy sudár ifjú és egy szép leány
- az ünnepély királyi párjaként -
az asztalfőn foglalt helyet,
örömére a többi meghívottnak,
az asztalvégre húzódott füveknek,
a kékpalástú égnek és
a mezítlábas tengernek meg a
virágoknak, erdőknek, ligeteknek.

Úgy érezték mindannyian:
a delelő nap gyermekei ők.
Kedveltjei a fényes ég
most született birodalmának.

Ámde hirtelen,
a világosság kristály lépcsején,
a ragyogás bejáratában,
magányos árnyék tűnt fel, s éhesen
az ünnepség asztalához osont,
a vendégek lábához kuporodva.

Senki se törődött vele. "Egyék,
lakjék jól - gondolták magukban -,
ha másból nem, a fény lehulló,
asztal alá gurult morzsáiból."

De aztán, ahogy telt-múlt az idő:
újabb árnyékok lopakodtak, bújtak
az aranyszín abrosz alá.
"A sötétség gazdátlan ebei" -
szólalt meg a nagylelkű tenger.
"Ma mindenki kedvére ehetik,
részesülhet a boldogságból.
Ki irigyelné tőlük a lehulló
morzsát, mely után más úgyse hajol le?"

Igaz. De később egyre többen s többen
jelentek meg a bejáratban, s végül
elállták már a nappal kapuját.
Hívatlanul mind számosabban
vegyültek el a vendégek között,
s amire azok észbe kaptak,
több volt az árnyék, mint a fény.

Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek,
sőt kavicsnál is alighogy nagyobb.
A másik viszont, mint égi lajtorja,
olyan magas.

Mezítelen az egyik,
a másik földig érő, állig gombolt
posztókabátba burkolózott.

Az újszülött nap pislákolni kezdett,
mintha füst lepte volna erejét,
s az elébb még oly víg vendégsereglet
most megriadt és szinte menekült.

A székek ledőltek, az asztal
földre borult, s a nagy tolongásban
az aranyabrosz is porba merült.
Először a füvek hagyták el
a vendégséget, s utoljára
a tenger és a méltóságos égbolt.
Az ifjú emberpár maga maradt
az egyre hatalmasabb éjszakában.

De a fiú nem rettent meg szívében.
Szelíden átölelve kedvesét,
ily szavakat intézett a világhoz:
"Ne féljetek, tengerek és virágok,
ne féljetek, állatok és füvek,
az újszülött nap nem halott,
csak megpihen, hogy holnap újra keljen,
új erővel, megújult ragyogással."

Ezen az első éjszakán azonban
senki se hunyta le szemét,
se fű, se fa, se szél, se tenger.
Mindenki várt, mindenki várta,
vajon igaz, hogy visszatér a nap,
amint ifjú királyuk megígérte?

S amikor reggel palotája
kristálytermében fölébredt a fény,
s hosszan nyújtózva éledezni
és emelkedni kezdett - hirtelen
olyan ujjongás fogadta a földön,
nagyobb, mint az első nap öröme.

Mert akkor már tudhatták mindenek,
hogy azután az éjszaka csak álom,
amit a fénylő valóság követ.

 


Fehér rózsa

Fehér Rózsa


Szépséges rózsafák!
- Hisz ismertek engem –
Miért tépitek fel,
Mit már rég feledtem?

Nem vörös, nem sárga.
Fehér lett a rózsa,
Patyolat belsőmnek
Szilaj hordozója!

Hajnal van opálos,
Párásak a kertek.
A nap még kávézik,
Én meg itt merengek.

Harmatos friss fűben,
Megázott a lábam.
Gondolkodón, vagyok
Reggeli homályban.

Pislákoló lámpák
Nyugovóra térnek.
Csak tollamból folyik,
Tinta és az „ének”.

Halkan zümmög bennem,
Nem hallgat a szóra.
Tüske nem érdekli,
Szúr a fehér rózsa!

Harmatos szirmaik
Olyan büszkén állnak,
A lényem sóvárog
Eszi a búbánat.

Rózsámnak rózsája,
Patyolat az álom,
Kereslek, kutatlak,
Szerte a világon.